2012.03.13

Mass Effect 3: Catharsis

filó |  miegyéb | 

Elöljáróban hangsúlyozom, hogy ez az én személyes véleményem lesz, "tetszik/nem tetszik"-alapon, és a "jobban tetszene" verzió nem jelenti azt hogy "így kellett volna". Ez van, ezt kaptuk, deal with it. Továbbá akármennyire is jó lenne spoilermentesen írni a játékról, nem lehet, szóval csak az olvasson tovább, aki(t)
a) már végigjátszotta;
b) nem zavar a spoiler;
c) nem is érdekel a játék.

Mondom SPOILER!

Először is a rendszerről, játékmenetről néhány apróság. Végre jól megtalálták az egyensúlyt a power-használó classek felfegyverzésében, i.e. nyomhatod adeptként vagy engineerként állig felfegyverkezve, de akkor gyengébbek lesznek a képességeid, egyszerűen mert jobban fáradsz. Jó lett (maradt) a fejlődési rendszer is, továbbra is tetszik a 2-ben bevezetett eljárás, miszerint a képesség magasabb szintje több pontba kerül - és az is jó, hogy nem négy a felső határ, meg nem 30 a level cap, hanem 60.
Ami fájt, az a fedezék/mozgásrendszer átszabása volt. Az a része, hogy egy gombon van a futás, a tárgyhasználat, a fedezékbe húzódás, a fedezék fölött átugrás, meg a fedezékek közti váltás. Ebből adódtak aztán olyan vicces jelenetek, hogy nem bírtam bemenni egy istenverte ajtón, mert ahogy odaértem, Shepard fedezékbe húzódott a szélén, majd amikor ki akartam jönni belőle, átugrott a túloldalra, és ezt még vagy kétszer megcsinálta. Akinek nincs meg egy órásmester finommotoros mozgása, az tuti, hogy ebbe párszor beleszalad, és harci szituációkban sokkal kínosabb következeményei vannak.
Ha már harci szituációk: tetszik, hogy felkeményítették az ellenfeleket, már nem az, hogy berakták a banshee-kat (akiknek innen is a ká anyjukat), hanem hogy felturbózták az AI-t, és végre nem csak puskavégre sétálnak, hanem képesek taktikailag összehangolt támadásokat lefolytatni. Káromkodtam néha miatta, tény, de izgalmasabbá is vált tőle a játék.

Történet, narratíva. No, itt már találtam fájlalnivalót, sajna bőséggel, talán többet, mint az előző két részben összesen. A szövegek erőltetetté, őszintétlenné váltak, a hősies elszántság sok helyen frázisok hajtogatásává fáradt, és valahogy nem érezni azt az erőt, ami Shepardot (és a játékost) eddig hajtotta. A renegade interruptok javarészt abból állnak, hogy "kuss, nekem van igazam!" - ez pedig kevés. Ahhoz képest mindenképp, hogy az előző részben balklikkre egy tartálynyi gázt robbantottál a krogan arcába.
Inkonzisztenciák, a teljesség igénye nélkül. Ha Andersont tettem meg Councilornak, mit keres a székben Udina? Meg lehetett volna magyarázni, de nem láttam, hogy megtették volna. Miért kell folyton azt hajtogatni, hogy "segítsetek visszafoglalni a Földet"? Már bocsánat, de ki nem szarja le a Földet? Milyen alapon rángatnák el az írók a turianeket az ugyanúgy ostromlott Palavenről, az asarikat Thessiáról, hogy az emberek bolygóját visszafoglalják? Ha az lenne a mondás, hogy "fogjunk össze, pusztítsuk el a Reapereket, védjük meg a galaxist", sokkal érthetőbb lenne, elvégre hol érdekes egy bolygó, még ha az anyabolygója is bárkinek, amikor az egész Tejút sorsa a tét? Ráadásul tényleg ez a tét, és nincs, aki ezt Shepardnál jobban tudná, mégis orrba-szájba a Földet emlegeti. Ugyan, kérem.
Ott van a quarian-geth háború. Az egész történetszál úgy, ahogy van, - szerintem - el van... rontva. Mit keres Legion a Reaper device-ban? Mi az a szöveg, hogy az ő runtime-jaival sugároztatták a Reaper jelet a többi geth-nek? (Mivan, mivan, mivan?) Miért áll be segíteni nekünk szó nélkül, a saját népe ellen harcolva, asszisztálva még akkor is, amikor reális lehetőségként fontolgatjuk az egész geth kiirtását? A hirtelen békét még üggyel-bajjal meg is értem a végén (RenShep ide-oda, nem vitt rá a lélek egy genocídiumra), elvégre a geth eddig se támadta meg a quarianokat, és a bosszúvágy se igen szerepel a motivációik között, de az oda vezető út, az számomra kínszenvedés volt.
Pozitívat is mondjak: Shepardot elég sok krízis éri. Például hullanak a régi csapattársak. Tök jogos, kérem. Ebben a háborúban mindenki veszít valamit - vagy valakit. A thessiai jelenet a másik (amikor Kai Leng megpattan): ilyen rohadt ideges ritkán lettem a játék alatt, és aljas csalásnak éreztem - aztán rájöttem, hogy tényleg az, de nem a készítők, hanem a Cerberus részéről. Az életben teljesen reális lehetőség ugyanis, ami ott lezajlott, és lehet tőle dühödten ordítani, az ellenfél tűzereje nem lesz kisebb.

Pár szót a sokak által olyan dühödten szidott végjátékról is. Nekem tetszett. Ezt, és minden továbbit úgy mondom, hogy a középső megoldást választottam (synthesis), a másik kettő végeredményét nem ismerem, ugyanakkor nem hiszem, hogy módosítanák a véleményemet. Szóval, tetszett. Életszerűvé tette a játékot. Igenis van olyan az életben, akárhogy őrjöng mindenki, hogy hiába küzdesz, hiába hozol meg nehéz döntéseket, hiába teszel meg minden tőled telhetőt, és még többet, amikor elérnéd a célt, az porrá omlik a kezedben. Nesze semmi, fogd meg jól. Olyan is van aztán, hogy pusztán a választás, a döntés lehetőségéért kell küzdened. A Mass Effect-sorozat, ha egy lépéssel hátrébbról nézzük, végső soron mindig a döntésről, mint fogalomról szól; a választásról, és ha már itt tartunk, a szabad akaratról. Példa lehetne erre majd' minden dialógus, minden küldetés - döntéseket hozol, aztán pedig vállalod a következményeket. Lehet szabad akaratod, választhatsz kedved szerint, de ezt kizárólag egy semleges univerzum háttere előtt teheted, amely nem alkalmazkodik az igényeidhez, és amely fölött nincs hatalmad. Ez már metaszint, de Shepard is, a játékos is tudtán kívül azért küzdött három részen keresztül, hogy része lehessen egy döntési szituációnak. Egy olyan döntési szituációnak, amelyben nincs jó döntés (se morál, se hatékonyság szempontjából), de amelyben mindenképpen választani kell - a választás pedig végleges, visszavonhatatlan, és nem arra a problémára megoldás (vagy inkább: nem megoldás a problémára), amely ide juttatott. Ez pedig, bárki bármit mond, igenis életszerű helyzet.

Ismétlem, nekem tetszett.

icke @ 0:07

Alszik a csapat...

2011.11.11

A Crüxshadows-ról és más őrültekről.

zene |  múlt | 

Ma (tegnap) este hazafelé valahogy megint a lejátszóba került néhány Crüxshadows-nóta (őket is, mint minden zenét, periodikusan hallgatom, egy jó ideje már pihenőn voltak), és persze óhatatlanul eszembe jutott a 2009 augusztusi koncertjük a Dürer-kertben. Úgy vártuk már őket, mint a Messiást, legalább két éve lestük, nem tévednek-e erre. A Quicksilver EP akkoriban készült a boltokba kerülni, egy szám fele elérhető volt az együttes oldalán, oszt' kalap, azt persze rongyosra hallgattam a koncert előtt. A megjelenés dátuma szeptember 8-a volt, de a turné helyszínein már árusították a CD-ket, Lamy le is csapott egyre nagy lendülettel.

A koncert nekem majdnem akkora durranás volt, mint a májusi A38-as Corvus Corax, amiről már regéltem máshol. (Amikor azt mondom, "majdnem", egy nagyon szoros második helyet értek alatta, és tekintve, hogy a győztes helyet egy másfél órás már-már vallási fajta extázissal járó koncert szerezte meg, ez elég sokat elárulhat róla.) Egyáltalán nem volt nagy közönség, ha kétszáz embert mondok, azzal szerintem már fölélőttem, bár elismerem, számolgatta őket a fene. Sokkal élénkebben megmaradt viszont az, amit Rogue, az énekes művelt: annak a fickónak olyan karizmája és színpadi jelenléte van, hogy a banda többi tagja fel se tűnik mellette, hiába öltöztetik fel (előttem továbbra is ismeretlen okból) rendkívül provokatívan a táncos hölgyeket. Nemes egyszerűséggel leénekelt/lemozgott/lejátszott mindenki mást maga mellől.
Kitérő. Hogy a néha túlvezérelt idegrendszerem vagy az enyhe schizotypiám játéka-e, nem tudom, de bizonyos - általában erős személyiségű - emberek körül, nincs jobb szó ide, színeket szoktam látni. Nem auralátás meg hasonló baromságok, inkább valamiféle szinesztézia lehet, már ha bármi; egy emberre egy-, néha kétféle szín jellemző, és nem is elsősorban vizuális élmény. Nehéz körülírni, mindegy. Rogue körül mindenesetre akkora bíborlilában kavargó lángudvart láttam másfél órán keresztül, amit se korábban, se azóta soha, senkinél.

A műsor még egy dolog, bár már arról is úgy jöttünk ki, hogy "aztahétszázát". A zenekar bent pakolászott, mi meg leültünk Lamyval, és nekiugrottunk a Quicksilver CD bookletjének, hogy végre megnézzük a félig-meddig ismert szám szövegét. Konstatáltuk, hogy egy csomó mindent jól értettünk, egy csomó mindent nem, és hosszan töprengtünk, hogy a hősies kiállásról és kitartásról szóló refrén kellős közepén mit keres az, hogy "higany", még ha kissé archaikusan is. Talán nem kell mondanom, hogy magunktól nem jutottunk előbbre. Már meg nem mondom, melyikünk vetette fel viccből, hogy kérdezzük meg Rogue-ot, úgyis itt mászkálnak még. Azt tudom, hogy némi döbbent egymásra meredés után én pattantam fel, hogy egy életem, egy halálom, ennyit megér. Arra viszont nem számítottunk (én legalábbis semmiképp), hogy miután megtaláltuk a fickót, aki a lábán is alig állt már a fáradtságtól, nemhogy nem hajtott el minket a fészkesbe, hanem háromnegyed órán keresztül magyarázott a dologról. Hogy ismerjük-e az alkímiát (persze), és hogy abban a higany a hirtelen, gyökeres változás szimbóluma, és hogy volt neki valamiféle alkotói válsága, meg az ő emberi környezete akadályozta, és a többi, és a többi... Meg aztán az egyiptomi mitológia (mert az is mániája, minden harmadik számukban előkerül), meg a srác alternatív történelmi elméletei, amikre aztán főleg Lamy bólogatott meg reagált, elvégre ő értett hozzá kettőnk közül, és mondta, mondta, és néha belekérdezett, hogy de ez minket tényleg érdekel? (Nem, bazmeg, a szép hajadra nyáladzani jöttünk ide.) Merthogy ő mennyire örül annak, ha valaki a szövegre is figyel, és nem csak a zene miatt hallgatja az ő cuccaikat, meg mert táncolni lehet rá, és kikapta a kezünkből a bookletet, és sorról sorra kezdte mondani, hogy és ez így, ez meg azt, és amazt, és látszott, hogy tényleg úgy írta meg az egészet, hogy minden szóba beleszőtte azt a két-három jelentésréteget, amit rajta kívül tényleg csak az olyasféle hülyék ismernek meg, akik koncert után este tizenegykor még odamennek hozzá erről faggatózni.
Nagyon sokat hozzátett számomra a koncert élményéhez ez a beszélgetés, hogy láttam rajta, hogy miféle fanatikus alkotni, tenni vágyásból viszi a hátán ezt a bandát (akkor) tizenhat éve, és hogy tényleg belekergülne, ha ezzel fel kéne hagynia, meg hogy mennyire tudta értékelni, hogy nekünk, rajta kívül másoknak is jelent valamit az, amit ő létrehozott.

Csak persze azóta sem jártak erre, süssék meg.

icke @ 1:22

1 ciripelt

2011.10.02

Krakkó 20111001_08

napló | 

CONSTANTLY UPDATED

111008
Utolsó (fél) nap. A NP-ban mire sorra kerültem, már előkészítette nekem a pincérsrác a kávét. Olybá tűnik, megjegyzett.
Erős a gyanúm egyébként, hogy amit egy héten át feketekávéként ittam, azt otthon hosszú kávénak hívnák, itt ugyanis az eszpresszó és a feketekávé mindenhol külön szerepel az étlapon. (Itallapon.) Az ízén meg az erején mindenesetre nem érezni, és legalább tovább marad meleg, lehet kortyolgatni.
A telefonom időjárás-progija szerint reggel négy fok volt. Mostanra lehet, hogy van a duplája is, de kimondottan hűvös; ellenben legalább a Nap süt. Túl sok mászkálás ennek ellenére nem lesz; megiszom ezt a kávét, olvasgatok, megebédelek, aztán megyek vissza a cuccomért a Greg&Tom-ba, és irány a buszpályaudvar. Holnap reggel pedig meló, hát anyázás lesz, azt már érzem.

111007
Megérkezett az ősz. Hol zuhogó, hol csepergő, hol a kettő közötti esővel, de megérkezett. Ahogy hallom, otthon is.
Ez a reggel is a NP-ban kezdődött (minden nap egy újabb kávé, gondolta Stirlitz), utána pedig ismét elzarándokoltam a zsidónegyed bolhapiacára. Most nagyobb szerencsém volt, szereztem egy új gyűrűt. A lengyel sas van rajta, az eladók állítása szerint lengyel lovastiszti gyűrű, és száz éves. Előbbit hiszem is, nem is, utóbbinak a fele is elég lenne. Csinos darab, és eddig tényleg ezüstnek tűnik, legalábbis kiütést még nem kaptam tőle.
Az esőre való tekintettel egy gyors ebéd után már húztam is vissza a hostelbe, a nap maradékát a gépen szöszölgetve tölteni.

111006
Zenéket mutogatni egymásnak végestelen-végig, a kanadai lány, a kanadai srác, meg én, a szerencsétlen magyar... Corvus Corax, Isis, In Flames, Noir Désir, ilyesmik. Egy liter Martini után nehéz a gépelés, de új és új számok jönnek, csak ülünk itt a félhomályos asztalnál, és mindenkinek eszébe jut valami...
Ez volt hajnali egy körül. Na egen; a reggel tanulsága pedig az, hogy egy liter Martini után másnapos az ember. Surprise, surprise.
Az önkiszolgálóban a csaj igen fura arcot vágott, amikor két adagot kértem a malachúsból-sültkrumpliból, és közöltem, hogy nyugodtan teheti egy tányérra...
El is felejtettem tegnap, hogy nem sokkal az után, hogy befejeztem a könyvet, simán beleszaladtam a piactéren Rebisbe, az "örök andogün"-be. Ha megfeszítenek, se tudnám megmondani, hogy fiú vagy lány volt-e, még a korát is csak nagyon körülbelül - 15 és 20 között valahol. Zöld zakó, farmer, rövidre vágott, egyenes haj, szemüveg; hosszú ujjú, szinte ténylegesen átlátszó kéz.
Ma már határozottan kopogtatott az ősz, hamar vissza is jöttem a hostelbe. Korai alvást terveztem, ez már nem jön össze (11 van), de azért megpróbálok minél többet kihozni belőle.

111005
Nem tudom, hogy a beköszöntő hűvös idő, vagy a Foucault-inga vége tette-e, hogy tegnap este óta olyan nyomorultul voltam. A könyv utolsó pár fejezetétől mindig kikészülök - körülbelül Lorenza és Jacopo kis kirándulása felé kezdődik az a rész, ahol az addig metafizikus komédia átcsap a hideglelős borzadályba. Ma kora délután értem a végére, és aztán még másfél órán át kellett a szefirák jelentését böngésznem és a Fára merednem, mire kissé helyreállt a lelki egyensúlyom. Részben összefüggő megfigyelés: Krakkóban rohadt nehéz gesztenyepürét találni (nem is sikerült még).
Completely unrelated: egész csomó ember jár bottal, mankóval vagy hasonlóval. Utána kéne járni, hátha bokaficam-járvány tört ki. A leggyakrabban használt angol szavam pedig a "Sorry?", ezek szerint nem rí le rólam, hogy külföldi vagyok.
"...ez a vellum csupa szösz, valahogy nem megy a dolog."

111004
Sitting in the sunshine all the afternoon, you just let the searing, cleansing light wash through even the last of your pores, as you stare into the liquid fire of the sky... Today's October sun had a certain uniqueness; it lacked the real force of the summer days, the one you feel almost as a weight on the top of your head. Instead it flared and blazed as if this would be its the last chance to shine upon the world before the rains of autumn and the long silence of the winter.
Clichés, eh?
Ecot és Pilinszky-t olvasni a szétfolyó ragyogásban, a parki padon, a Wawel tövében, a folyó partján... Későn kezdett, korán végzett, lassú nap volt ez a mai. A parkban leült mellém a padra egy lány. Jókora, négyszemélyes padok vannak ott, én az egyik végében, ő a másikban. Fura, kontyba tűzött rasztaszerű frizurája, fejhallgatója és indiaias ruhája volt, az orrában két pici, drágaköves piercing. Tűnődő, talán gondterhelt tekintettel írt valamit, hosszú szüneteket tartva. Nem figyeltem az időt, de akár egy óráig is ülhettünk így, olvasva, írva, zenét hallgatva, nagy ritkán egymás felé pillantva. Lehet, hogy meg kellett volna szólítanom, nem tudom azóta se.

111003
Reggel arra voltam kénytelen ébredni, hogy két ággyal arrébb valakik vadul dugnak. A következő két órában úgy a szoba minden lakója, mint a személyzet kínosan igyekezett kerülni, hogy közlekedés során arrafelé pillantson. (Amikor elindultam, még tartott a buli.)
Nem szokásom eltévedni, de a Kazimierz (a régi krakkói zsidónegyed) úgy összekavart, hogy tíz percig próbáltam kitalálni, most akkor merre is akarok menni. Nem segített, hogy a bolhapiacra, amit kerestem, tavaly áprilisban véletlenül bukkantunk, szóval azon voltam, hogy hasonló (de továbbra is ismeretlen) irányból közelítsek az ismeretlen helyhez, mert akkor felismerem. Végül sikerült, bár zsákmány ezúttal nem akadt.
A tekergéssel végezve leültem egy zsinagóga mellé olvasni, ráfestettem a táskámra a Szefirot-fát, majd felmásztam a Wawel tetejére, csak, hogy lemászhassak a sárkány barlangjába. El is felejtettem, mennyi és milyen alacsony csigalépcső vezet le (au, a fejem), és hogy milyen kis lyuk is az egész. A folyóparton aztán végighallgattam az Amebix Sonic Mass albumát, ezek után még zseniálisabbnak hat a zárószám (Knights of the Black Sun). Még egy kis olvasgatás itt, egy kevés ott, aztán megint a hostelben vagyok. A folytatás kiötlésre vár.
Csinosak a lengyel lányok; ha a felük külföldi, még akkor is.

111002
Ma a Nowa Provincjában (továbbiakban: NP) leült mellém egy Helsinkiből érkezett angoltanárnő. A reggeli - na jó, déli, akkorra szedtem össze magam - nagy bögre kávémmal lecsaptam egy üres szabadtéri asztalra, és már pont nekikezdtem volna a Foucault-ingának, amikor kilépett az ajtón, körülnézett, majd "do you mind if I join you?". "No, not at all", úgyhogy el is beszélgettünk egy fél órát. Mostanában fog Moszkvába költözni, miután otthon nem talált munkát; se a nyelvet, se az ábécét nem ismeri még. Gonna be fun.
Továbbiakban a napfényes parkban és a folyóparton olvasgattam. Egy kissé szakadt fickó valami füzettel a kezében rám kiáltott lengyelül, majd mikor angolul visszakérdeztem, megkérdezte honnan jöttem. El se fogom hinni, pont ma beszélt valakivel, aki szintén onnan jött. Aztán tempós léptekkel elhaladt. Nem derült ki, mit mondott eredetileg.
Tele van a város fekete és barna csuhás szerzetesekkel, meg apácákkal.
Most még vacsora lesz, aztán lehet hogy visszamegyek megnézni, hogy néz ki a város éjszaka.

111001
A hatharmincas indulás persze hatnegyven lett. Van a buszsofőröknek (sőt, általában a sok emberrel egyszerre foglalkozó "hivatalos" arcoknak) valami, a kommunyiszt érából ittmaradt "hovasiet-mitakaritt"-hozzáállása, ami sokszor mélységes mizantrópiát sugárzó arckifejezéssel is társul. Na, abból most bőven kijutott, de a lényegen ez nem változtat: délután kettőre már be is jelentkeztem a Greg&Tom Juniorban. A nap maradéka afféle éberkómában telt (hiába, érződött az éjszakai három óra alvás), de belefért egy üdvözlő forró csoki a Nowa Provincjában, meg az esti "all you can eat and drink" esemény a hostelben. Ez utóbbi nyomán kellemes kábulatban csináltam végig az estét, és valahogy már megint az európai nyelveknél meg a rokonságaiknál lyukadt ki a beszélgetés, akárcsak januárban, a prágai TolkienConon. Nem én voltam, komolyan.

icke @ 19:28

Alszik a csapat...

2011.09.18

Gaimanről és a dolgairól.

filó |  miegyéb | 

Amikor legutóbb újraolvastam a Neverwhere-t, megjegyeztem ugye, hogy nem kissé zavar benne valami. Valamelyik éjszaka, mikor épp megpróbáltam a kétórási kelés előtt még aludni is valamit, sikerült végre nagyjából összerántani. (Mikor máskor. Thanks, brain.)

Tény, hogy Gaiman stílusát nehéz a megszokott keretek között beazonosítani (dark fantasy-nak emlegetik legtöbbször, ami igencsak elnagyolt címke), de azért felfedezhető, hogy a mágikus realizmushoz igen erős szálak fűzik. Írásai sok esetben az általunk "hétköznapi"-nak titulált világban játszódnak, máskor pedig annak kissé átgyúrt, de az eredetire nagyon hasonló változataiban. Közös jellemzőjük azonban a mágikus, természetfeletti háttér, amelynek a szereplők vagy tudatos részei, felhasználói, vagy váratlanul kerülnek bele, azonban ilyenkor - jellemzően - teljes természetességgel, vagy legfeljebb kelletlen beletörődéssel veszik tudomásul a józan, racionális világkép kicsavarodását. Előbbire jó példa az Only the End of the World Again farkasembere, sőt, bármely szereplője (Smoke and Mirrors), vagy az A Study in Emerald elbeszélője (Fragile Things, az egyik kedvenc történetem belőle); utóbbira Shadow az American Gods-ból, esetleg a Harlequine Valentine Missy-je (Fragile Things). Közös pont, hogy egyikük se kételkedve, tagadással reagál a természetfelettivel való szembesülésre, hanem vagy élete alapvető részeként kezeli, vagy olyan szükségszerűségként fogadja, amivel ha akarna, se szállhatna szembe. Itt az eltérés akár Bulgakovtól, akár a modern urban fantasy egyik legismertebb képviselőjétől, Lukjanyenkótól: náluk a világ mágikus rétege a be nem avatottak számára észlelhetetlen, amennyiben pedig mégis szembesülnek vele, félelmet, dühöt vagy értetlenséget vált ki.

Amire ezzel az egésszel ki akartam lyukadni: Gaimannél a természetes és a természetfeletti legtöbbször egységet alkot, vagy (csúnyán mondva) koegzisztál, egyikből a másikba szabad az átjárás; már nem mindenki számára, de a lehetőséget bárki megkaphatja. A következmények persze más lapra tartoznak, de akkor is. Erre fel itt van a Neverwhere, ami homlokegyenest ellenkező alapvetéssel dolgozik: a mágikus természetű világ pusztán párhuzamos az általunk ismerttel, a kettő interakciója mindenképpen korlátozott, és az átjárás is egyirányú: aki London Above-ból London Below-ba jutott, az ott is marad, kész. Richard kap ugyan egy fura lehetőséget, sőt, végül kettőt, de pont ez teszi számomra dühítővé a konklúziót: hogy választania kell, de igazából nincs választása, mert az igazán gazdag életet csak London Below adhatja meg neki, és ez azt jelenti, hogy mindent hátra kell hagynia az általa korábban ismert világból.

Nem mai találmány ez, szóval nem Gaiman hibája a dolog, ősrégi a toposz; viszont a máshol köteteken keresztül (de komolyan: az összes Sandman, American Gods, Stardust, Coraline, novelláskötetek stb.) használt nézőpontja, hogy a két világ egylényegű, de legalábbis oda-vissza átjárható, sokkalta szimpatikusabb számomra. Mindez nem csökkenti a könyv zsenialitását, imádom, meg minden, de igenis szúrja a szemem ez a megszokottól durván eltérő megközelítés, de főleg az ebből adódó következtetések.
(Kár, hogy ilyen hulla vagyok, mikor ezt leírom, sokkal jobban kéne ezt megfogalmazni, de el fogom felejteni.)

Lehet velem vitatkozni :]=

icke @ 21:33

Alszik a csapat...

2011.06.04

Nota bene.

miegyéb |  tech | 

Mióta csak tudható, hogy a legközelebbi jövőben a Hálózatnál tervezek dolgozni, valamint hogy ehhez egy három hónapos tanfolyamra van előtte szükség, menetrend szerint felmerül a kérdés, hogy mégis mit kell ezen ennyit tanulni. Mivel unok már mindenkinek egyesével válaszolni, megpróbálom egyszerre, hátha akkor békén hagytok.

Kezdjük ott, hogy a tanfolyam elméleti része 304 óra (mintegy kilenc hét alatt), és a következő tantárgyak szerepelnek a programban:
- F. 1. Jelzési Utasítás;
- F. 2. Forgalmi Utasítás;
- V. 1. Szolgálati Szabályzat;
- elektrotechnikai berendezések;
- mechanikus berendezések;
- pneumatikus berendezések;
- hibaelhárítás;
- elsősegélynyújtás;
- munkavédelem;
- tűzvédelem;
- szolgálati ismeretek;
- motorkocsi-típusképzés.

Ebből az első három tankönyve az adott utasítás/szabályzat, mint olyan; 100 uszkve 180 oldalas, A5-ös alakú könyvecskék, és mintegy a kétharmadukat kell nekünk, segédvezetőknek tudni, de azt betéve. Betéve alatt azt értem, hogy betű szerint, mert különbség van tolatásjelző és tolatási jelző, forgalmi dolgozó és forgalmi szolgálattevő, távollátás és szabadlátás, estébé-estébé között. Ezekből, hibaelhárításból, meg talán szolgálati ismeretekből vizsgán 80% a kettes alsó határa, a többiből 60%. Itt nincs olyan, hogy "majd közben beletanulsz", addig nem engednek gyakorlatra sem, amíg ezeket nem verték a fejedbe. Pontosan tudnod kell, milyen jelzőket lehet meghaladni, illetve amit nem lehet, azt milyen körülmények között, milyen intézkedések megtétele után/mellett, vagy milyen rendelkezésre lehet mégis. Tudnod kell, legalább elvi szinten, hogy az alád adott gépezetek mire képesek, hogy kell velük bánni, miért azt csinálják, amit csinálnak, és hogy lehet elérni, hogy adott erősáramú megszakító pl. ne húzzon kétméteres lángívet a peron magasságáig, mert rosszkor/rosszul iktatsz ki egy ellenállást. Másik példa: motorkocsinként négy villanymotorral dolgozunk, ezek típustól függően darabonként 66, 72, 110 vagy 115 kW teljesítményűek. Szorozzátok fel, ez vonatonként 1320-2300 kW-ot jelent. Nem gyenge erőkkel játszunk itt.
A munkánk üzemszerű körülmények között látható része valóban nem egy nagy tudomány: ajtót nyitsz, utasforgalmat figyelsz, ajtót zársz, kezedet a vészféken tartod, esetleg ha megdöglik az utastájékoztató rendszer, bemondod a figyelmeztetéseket és az állomásokat. Amit nem látni, az például az, hogy minden jelző észlelésekor a jelzési képet be kell mondani a motorkocsi-vezetőnek, akinek pedig vissza kell ismételnie. Közülük sokan nem várják el, sokakat zavar, de ezt előírás szerint minden egyes jelzőnél (civilben: [jelző]lámpa, de itt ilyenért eltörik a kezed-lábad) el kell játszani. Elvileg a segédvezető ad kvázi engedélyt az indulásra is, mert ő látja, hogy az utasok beszálltak-e, az ajtók bezáródtak-e, biztonságos-e az elindulás, a motorkocsik visszajelző fényei mit mutatnak, estébé. Röviden, még üzemszerű forgalomban is egymillió dologgal van tele a fejed, és 2 perc 30 másodperces követési időnél nem kezdheted lapozgatni az F. 2.-t, hogy "jajistenem, most mi jön". Ha pedig valamely rendkívüli esemény következik be, akkor kezdődik csak a tánc, mert ezer ember ül a hátad mögött, és reflexből kell jönnie minden óvintézkedésnek, reakciónak, mégpedig a megfelelő sorrendben, mert ha gázolás után pánikszerűen leugrom a lefékezett vonat elé, hogy segítsek, hát én is csak plusz munkát adok a mentősöknek. (825 volt egyenáram rohangászik a harmadik-sínben [igen, így kell írni], az nem viccel senkivel.) Ha kimegy egy biztosíték, elpukkan egy ellenállás, és emiatt alagútban vagyunk kénytelenek megállni, tudni kell, mivel foglalkozol, milyen sorrendben, hogy nyúlsz hozzá, akármi. Példát folytatva, ha gyorsan hátrarohanok két kocsit, és kicserélem a biztosítékot, de nem szólok be a KFM-nek (központi forgalmi menetirányító, hierarchia szerint az Atyaúristen fölött egy kicsivel), baromira meg fog lepődni az utolsó kocsi minden utasa, amikor beköszön hozzájuk a mögöttes vonat, 150 tonna fémmel. Aztán én is, mert ennyitől még nem áll meg hetvenről.

Kiragadott és összeszedetlen példák ezek (egy hete tart a tanfolyam, semmit nem tudok még), de annyit már látok az egészből, hogy emberéletek ezrei vannak a kezünkben (naponta 450 ezer ember utazik csak a Kelet-Nyugati vonalon), és a végtelenségig igyekeznek túlbiztosítani a forgalmi szolgálatot. Nem véletlen, hogy nem hallunk balesetekről, megfutamodásokról, tüzekről; apropó, tudjátok, hány tűzeset volt a metró működése alatt? Kettő. A második volt a Forgách utcai. Mindenki mindent megtesz azért, hogy még ha fel is merül a hiba lehetősége, azonnal megelőzhető vagy elhárítható legyen bármilyen veszélyhelyzet, és ebben az emberi tényezőnek, az előzetes oktatásnak nagyon nagy szerepe van. Amíg nem biztosak abban, hogy tudod, mit csinálsz, és mindig tudod, mit csinálsz, addig nem piszkálsz semmit.

Nagyon helyesnek is tartom, még ha szívok is vele nem keveset.

icke @ 22:05

3 ciripelt

2011.04.06

Bár tudnám.

ahogyan mindenki, te is elfeledsz majd

vannak vidékek, ahol csak úgy lehet
megmaradnunk, ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van

nem, nem, NEM érted, NEM értem, mit jelent az a kötelék
hogy az én vérem folyik az ereidben
hogy az én életem lüktet a tiédben
hogy ott vagyok benned, hogy ott vagy bennem
és ez lehet játék, ez lehet vicc, ez lehet bolondozás, lehet szubkultúra
ha komolynak tekinted, örökké tartó lánccá lesz

nem találok más értelmet, más racionális magyarázatot
lehet jönni sebekkel és traumákkal
nem változtat azon a kérdés nélküli igazságon, ahogy megfájdul a fejem, szúr a halántékom
nem törli ki a vérnek azt a megszentelt, örök, minden emberin és istenin túli, fájdalmas, nehéz, elviselhetetlen kötését
azt a súlyt
amit én talán ismertem, amikor felvállaltam
azóta pedig még inkább
és talán ismered te is
de ez el nem ismerten bár, de tudottan, elsősorban egyirányú kapcsolat
hogy a véremtől, amit adtam, nem szakadhatok el
mert nincs annál szentebb, mint önmagadból így adni
nincs annál erősebb
de csak téged láncol
jaj, de részeg vagyok, pedig tényleg nem ittam sokat
ez a fájdalom részegsége
és talán kitart addig, amíg ezt publikálom
és ha magamhoz térek, talán letörlöm (nem)
és felmetszhetném az ereimet, fájdalomba, halálba ölhetném a halhatatlan ragaszkodást
amit magam sem tudok körvonalazni, amiről magam is csak azt érzem, mennyire ösztönös, intenzív, minden tudatosságot és értelmet nélkülöző
csal az a szúró fájdalom a halántékomban
csak az az önkéntelen rezzenés a nevedre
csak az a tekintet a bal vállam mellett
csak azok a képek, azok az emlékek
az a fájdalom
az a remény nélküli hit
ne kérdezd, nem te csináltad
ez én vagyok
és belepusztulnék inkább, ha tudnék, de nem bírok megbirkózni vele(d)
a töredékéről, az ezred-, a milliomod részéről sem tudsz a fájdalmamnak, a haragomnak
nem, nem harag
a legprimitívebb ösztön
the most instinctive, unpredictable, basic, animal stimulus
rage
not anger, not hatred, not sorrow
rage
fury
the urge of destruction
pure agression
és ez már csak a vége, az elkerülhetetlen fokozása, következménye
a sarokba szorított állat tombolása
látod, milyen könnyű eljutni a leküzdhetetlen, irányíthatatlan, nyers ott-lét-vágytól a pusztításig?
öntudatlanul is csodálom az önkontrollomat
fájsz
kellesz
hiányzol
és hiába gondolkodom azon, hogy csak a helyzet, az állapot hiányzik-e, vagy a személy
nem, nem és nem
nem tudom végiggondolni
mert feldübörög rá a vér
az én vérem
a te véred
és egyértelműségbe fojt, fullaszt mindent
én
te
hogy tudnék minden után határt húzni?
tudom, hogy akkor komolyan vetted
bár tudnám, hogy azóta komolyan veszed-e
és nem, egy percig se hiszem, hogy ezzel a szöveggel bármit megváltoztatok
de hónapok, lassan évek óta tombol bennem mindez, és most véletlenül, tényleg ok nélkül, kitört
és tartozom annyival mindennek, hogy nem fojtom el, és nem ölöm meg
a tényekkel ettől még tisztában vagyok és leszek
de
annyira jó lenne tudni
hogy az az eredendő
primordiális
minden verbalizációnak, értelmezésnek, leküzdésnek ellenálló szó
az ott van-e benned is
vagy már megint olyasmiben hittem, ami nekem volt fontosabb
és mindenki más elfelejti

azt hiszem - tudom, hogy -, szeretlek

icke @ 23:34

7 ciripelt

2011.03.15

Dögölj meg.

filó |  miegyéb | 

Kifelé nyugodt voltam, de – bár ezt magam sem láttam tisztán – titokban vártam valamit. Mit? Hogy visszajön? Várhattam ezt? Mindegyikünk tudja, hogy hús-vér ember, anyagi lény, alá van vetve a fiziológia meg a fizika törvényeinek, és minden érzésünk együttes ereje sem harcolhat ezekkel a törvényekkel, csak gyűlölheti őket. A szerelmesek és a költők örök hite a halált is legyőző szerelem hatalmában, az évszázadokon át nyomunkban járó „finis vitae sed non amoris” – hazugság. Ám ez a hazugság csak hiábavaló, de nem nevetséges. Vagy legyünk az idő múlását mérő óra, amelyet hol szétszednek, hol újra összeraknak, s amelynek gépezetében, mikor az órás megindítja a fogaskerekeket, első kettyenésükkel járni kezd a szenvedés és a szerelem, tudva, hogy a kín óraművei vagyunk, és ez a kín annál gyötrőbb, minél komikusabbá teszi a sok ismétlődés? Ismételni az emberi létet, jól van, de úgy, mint a részeg az elcsépelt nótát, mindig újabb garast dobva a zeneszekrénybe? Egy pillanatig sem hittem, hogy a folyékony kolosszus, amely már emberek százait nyelte el, amellyel egész fajtám évtizedek óta hiába próbálja a legcsekélyebb kapcsolatot is létrehozni, amely tudtán kívül ringat itt, mint egy porszemet, megindulna két ember tragédiáján. De tetteinek mégiscsak volt valami célja. Igaz, ebben sem vagyok egészen biztos. Ám ha elmegyek innét, végképp lemondok arról a talán csekély, talán csak a képzeletben létező lehetőségről, amit a jövő rejteget. Szóval – éveket töltsek azok között a bútorok és holmik között, amelyeket együtt érintettünk, abban a levegőben, amely még az ő lélegzetét őrzi? Miért? Azt remélem talán, hogy visszajön? Nem. De él bennem a várakozás; csupán ez maradt utána. Milyen beteljesülést, megcsúfoltatást, milyen gyötrelmeket várok még? Nem tudok semmit, de rendíthetetlenül hiszem, hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlt el.

Stanisław Lem: Solaris

Tömörebben:

You can’t conceive, my child, nor can I or anyone the appalling strangeness of the mercy of God.
Nem tudod felfogni, gyermekem, és én sem, és senki más sem, Isten kegyelmének félelmetes különösségét.

Graham Greene: Brighton Rock

Ez most aztán nagyon hiányzott.

icke @ 21:17

1 ciripelt

2010.10.19

Zeneanyázda.

zene | 

Tervek szerint most két bejegyzés is lesz gyors egymásutánban, hadd örüljetek; ezt a témát tervezem régebben, úgyhogy ez jön előbb.

Három általam kedvelt együttes egy-egy új albumával találkoztam a közelmúltban, nevezetesen a Therion Sitra Ahra-jával, a Blind Guardiantól az At The Edge Of Time-mal, és a Linkin Park A Thousand Suns című opuszával. Az álláspontom róluk egybecseng Favre őrmester híres véleményével, miszerint lesújtó. Ezt most kicsit kifejteném, bár anyázás így is érkezni fog attól a pár embertől, aki ezt elolvassa.

mind »

icke @ 12:45

8 ciripelt

2010.07.01

Spoiler alert.

miegyéb |  szenvelg | 

So, I start reading this webcomic. Heck, I don't even know how I got there. (Hold on, got it. Browsing TvTropes in work. That site should be banned. Banished.) It starts as another gaming webcomic, in a somewhat PA-style. Two gamers plus their vast amount of hardware (and a watermelon). After a few dozens of pages I start to get familiar with the characters, predicting their behavior with increasing accuracy, slowly catching up with the pace and course of events. I get curious about one of the supporting characters (Chef Brian, in particular; have you ever seen such a pile of incoherent rubbish?), and I look him up on Wikipedia. He has no individual page, so the next logical step is to open the page about the webcomic itself. Of course it contains a lot of spoilers, but since I manage spoilers on many different levels, depending on the type of (art)work they are about to spoil, I don't really give a damn. I realize there is not a single word about the friggin chef I was looking for, so I read the first few lines of the protagonists' description, just for fun. I realize with a considerable amount of surprise that the storyline got (from my viewpoint: is going to get) much more serious and diversified. Two of the main characters have gotten married somewhere in the past seven years, and according to the Wiki, the girl had a miscarriage shortly after. This makes me wonder: how in the seven hells do you depict such an event without a great, nauseating wall of text, or without even more sickening graphic details? I noticed that this was one of the rare cases when the editor added a source to his description of events, and I opened the link.

It's nothing. Really, at all. Four panels, without a single fucking word, or a drop of god-damn blood. Yet just after that I found myself desperately needing a cigarette.
Come on, take a look.

Crap.

icke @ 23:08

5 ciripelt

2010.05.30

Pulzus.

hülyeség |  napló | 

Ja, mint látjátok, új dizájn van, úgyhogy aki pl. Facebook-jegyzetként olvassa ezt, az ugorjon át a blogoldalra a vizuális élmény érdekében.
Azt is észrevehettétek, hogy március óta nincs új poszt, az utolsó ez a talitérképes volt itt alább. Na, azóta kb. ugyanezt csinálom, csak nem egész éjszakák erejéig, de azért leterhel annyira, hogy a francnak se legyen energiája blogolgatni. (Érdeklődők, pletykálkodók és drukkolók kedvéért itt is: NEM, nem jöttünk össze. Kettőspontnagypéegyenlőségjel.)
Más nemigen van; dolgozgatok, ahol eddig, kéne máshol, ahogy eddig, szocializálok, ahogy tudok. Történt Metalfest, jófajta koncertekkel ("burn for honor, glory, DEATH IN FIRE!"), meg boka fölé érő mocsári sárral; az időjárás igazán lehetne végre májusi, a hőmérséklet már stimmel (még sok is), csak a levegő átlagos folyadéktartalma zavaró; a tegnapi-mai #IHB helyszínéül szolgáló Kamra Klub alatt pedig nyíljon meg a föld valami éjszakai órán, a kiszolgálni nem hajlandó, de legalább beszóló, és a számlára az egyszer már kifizetett tételeket rávezető, majd a pofámba mindenkit meghazudtoló pincérekkel együtt.

Tényleg nincs mostanság extra.

icke @ 2:26

23 ciripelt

2010.03.25

Tali.

napló | 

Nem is mondok semmit, beszéljen a térkép. Lehet ám, hogy célszerű nagyban megnyitni. (Csak annyit még, hogy otthonról egy órán belül rohantam vissza a városba Mage-ezni.)

Metali 100323_24 nagyobb térképen való megjelenítése

Na, alvás.

icke @ 0:08

4 ciripelt

2010.03.20

Izé-log.

miegyéb |  napló | 

Igencsak bensőséges hangvételű beszámoló következik, akit nem érdekel a pici lelkem, az ne kattintson tovább.

mind »

icke @ 10:09

4 ciripelt

2010.02.24

Inquiry.

miegyéb | 

Most döntöttem el, hogy a francba a direkt konfrontációval, azzal csak bonyolítanám a helyzetet.
(Nem, ez az előzőhöz semmiben nem kapcsolódik.)
Ellenben itt kérnék meg bárkit, aki valaha bármit beszélt rólam Waldmann Szabolccsal, hogy legyen szíves privát csatornákon jelentkezni. Meg is mondom, miért; valaki elég szemét módon, a hátam mögött tett keresztbe nekem, és ha van valami, amit nem bírok, hát az ilyesmi az. Nem fogok gyanúsítgatni senkit, nem magamtól akarom kitalálni, hogy ki terjeszt rólam (téves) pletykákat, és őszintén szólva nem is hiszem, hogy az illetőnek lesz annyi gerince, hogy ezt olvasva jelentkezzen - az eddigi eljárásából nem erre következtetek. Alapvetően mindegy is, a véleményem megvan róla, ez utóbbin tud változtatni azzal, ha kopogtat nálam, és a szemembe mondja, ami baja velem van.

Na, vajon?

icke @ 17:18

4 ciripelt

2010.02.23

OH-log.

hülyeség |  szenvelg | 

vágatlan

nincsenek már rendszerek
Darwin Károly, ég veled

hát, azt hiszem, ideje búcsút inteni némely dolgoknak
a fájdalom és a tovább-haladás csatájában az utóbbi lett a győztes
akármilyen helyi szinten is zajlott ez, jól jelzi néhány kérdés eldőltét
ráadásul pont így-most
sokkélmény ez, nem mondom, de önmagad tisztán-látása nem engedi elsumákolni
nagyon fáj és sajnálom, hogy így alakult, de az ember egyik alapvető képessége ez
a tényszerű tapasztalattá érlelődő fájdalom, a veszteség integrálásának képessége, a túllépni tudás
ami nem puszta képesség, hanem kényszer, szükség, motiváció is
ha szembeszállsz vele, elpusztulsz
írtam a számkivetettek társ-magányáról, a furcsa-kettős magam-e létállapotról
van remény elérni? van rá alkalmas ember? vannak megfelelő kapcsolódási pontok?
egy bizonyos valaki jár a fejemben (nem, nem rá gondolok, ne következtess), és nem tudom, hogy csak rávetítem a dolgokat, vagy valódi lehetőség? ha lehetőség, ki(k)nek az? ha rávetítem, miért épp rá? kezdemény, vagy helyzet-következmény? a kölcsönösség kérdésének iazonyata annyi mindent kizár; hogy oldódik ez föl? mitől válik valami ketten-eggyé, és nem puszta vággyá, alaptalan reménnyé? hol az a pont, az a titkos alkímiai esemény, az átmenet, az egyensúlyi pont, a határvonal a még-én és a már-te között? mi váltja ki, mi eredményezi, mi teszi lehetővé?
senki nem fogja ezt nekem megválaszolni, pedig erre lenne szükségem, hogy nyers adattá redukáljam a fraktáljellegű, követhetetlen átbillenést
azt hiszem, még ha jó irányba indulnék is, beleütköznék Heisenberg örök esetlegességeibe
Schrödinger pedig bekaphatja, mert ki kell nyitnod azt a dobozt, akkor pedig már minden mindegy
sok itt a kötőjel, ez is csak a fogalmaim határ-nélküliségét jelzi
olyan szépen megtanultam nem rigid, nem darabos módon gondolkodni, de ha nem húzol valahol egy vonalat, hogy "innentől így, nem pedig amúgy", hát semmiféle rendszert nem tudsz integrálni
a Mentátok nagy próbatétele: nem működhetnek hatékonyan, amíg el nem ismerik, hogy végtelen rendszerekkel dolgoznak
ez pedig már visszaugrik gyermekkorom paradoxonára: hogy lenne képes a véges elme átfogni akár csak a végtelen fogalmát?
idézet
a végtelen egy tér-idő kategória fosztóképzős alakja; annyit tesz, hogy nem térbeli!
más dimenzióban kell szemlélni az ilyet, fölé emelkedni a szükségszerűen predesztinált négy-öt-hat dimenziós szemléletnek
megint szócséplek, ahelyett, hogy a lényeggel foglalkoznék
leto, siaynoq, már hiszek - lebukott a hídról
nekem fix pontnál több kell: középpont
viszonyítási alap, vektorbázis, origo
baj lesz, fájni fog nagyon, ha nem megy
ha ezt kirakom blogra, hát még inkább, de vagyok annyira fatalista, hogy megtegyem
leap of faith, leap to the faith - lépés helyett talán ideje lenne ugrani, de még azt sem tudom, hova
segítsetek

201002230027

icke @ 1:03

24 ciripelt

2010.02.22

Mass Effect 2.

miegyéb |  tech | 

Nos, miután szombat hajnalban halálkóma fejjel alvás helyett inkább befejeztem a Mass Effect 2-t (majd rögtön utána ismét nekizuhantam), talán ideje lenne véleményezni. Nagyon hosszú, igencsak geek poszt következik, spoilergyanúval, szóval nem biztos, hogy mindenki tovább akarja olvasni. Aki mégis, kattintson a mindre.

mind »

icke @ 12:39

7 ciripelt

2010.02.14

MegaWTF.

miegyéb |  szenvelg |  zene | 

Az egész ma után pedig, miután kiírtam textfile-ba egy rakás szart magamból (publikálás egyelőre kérdéses), rátalálok erre:

Kiemelném:

Ven, quiero oír tu voz,
y, si aún nos queda amor,
impidamos que esto muera.
Ven, pues en tu interior
está la solución,
de salvar lo bello que queda.

(Ha azt hiszed, érted, ne vedd biztosra.)

A világ igazán bekaphatná végre.

icke @ 3:46

3 ciripelt

2010.02.09

Elmesélve.

miegyéb |  szenvelg | 

Hogy miért is basszák meg a BioWare-esek.
Mass Effect 2, mi más. (Aki nem szereti a spoilereket, ne feltétlenül olvassa tovább.) A játék aránylag legelején szervezed be a csapatodba Mordin Solust, aki egy salarian (nincs rá jó magyar szó, a hivatalos fordítást nem vagyok hajlandó használni) tudós, ex-különleges ügynök. Ha szépen végigzongorázod vele a beszélgetési lehetőségeket, elereszt egy cinikus szöveget, miszerint ő szolgált egy bizonyos Kirrahe kapitánnyal, aki nagyon szeretett beszédeket mondani. "Hold the line." Mordin személy szerint "preferred to get job done and go home". Ez arra a beszédre utal vissza, amivel az előző játékban az említett kapitány egy öngyilkosnak ígérkező küldetés előtt lelkesítette az osztagát (és amit te persze végignéztél); itt olvasható.

A játék (a második) végén a csapatod több tagja elég könnyen meghalhat. Ha Mordin is így jár, akkor mondja a következőt:

- Too many. Lost shields. Sorry, Shepard. Tell them... I held the line.

Én pedig bazmeg a nyílt színen bőgöm el magam, pedig nem is láttam még a jelenetet, de kurvára előttem van. Hogy a rohadt életbe csinálják ezt? Mitől él ennyire az összes karakterük? Nem akarom látni ezt a jelenetet. Most akarom látni ezt a jelenetet.

Menjenek tényleg a picsába.

icke @ 13:52

5 ciripelt

2010.01.22

Ignis.

napló |  múlt | 

Nem írtam ki sehova, nem hirdettem, nem pattogtam előre. Mielőtt átvettem volna, rajtam kívül még négy ember hallott róla (egy abból is Regenyei Péter, a kovács), közülük az utolsó húsz perccel előtte. Mindent megtettem, hogy ne kiabáljam el, szabályszerűen be voltam szarva, hogy mi jön közbe. Olybá tűnik, semmi.
Szakbarbároknak: XIIIa típusú, 2-es keresztvassal, a markolatgomb leginkább K. Az eredetileg a vércsatornába tervezett véset Péter javaslata alapján a keresztvasra kerül, és hüvelyt kéne még csináltatni hozzá. (Meg persze valami tartószíjazatot.) A fahüvely állítólag rohadt zavaró, csak útban van, ha valakinek van erről tapasztalata, kérem, ossza meg; ugyanígy, ha bőrdíszműves, vagy hasonló ismerőse van, aki foglalkozik ilyesmivel, bármi információt nagyon megköszönök. (Bánsághiék boltjába fogok benézni, hátha van valami kontaktjuk.)
Ja, és hogy miről beszélek? Róla:

ignis sum que contra frigus ardet - ignis omnem expurgantem

Végre, végre. Végre.

icke @ 20:10

15 ciripelt

2009.12.24

Karácsonyra.

miegyéb | 

Mindenkinek.

icke @ 20:05

7 ciripelt

2009.12.17

Again.

szenvelg | 

Aszongya a Facebook, hogy "Tamás szakított, most egyedülálló.". Erre én is mondtam valamit, de azt itt nem ismétlem... Valaki kicsit ráncba szedhetné a magyar felületet, és nem csak ezért.

Ment a félártatlan cinizálás, hogy "mert már edzett vagy"; na ja, ötödjére már tényleg nem hat az újdonság ereje. Gondolkodom, hogy mennyi diszkrécióval tartozom az ügynek, de szerintem az a félmaréknyi akárki, aki itt még felbukkan, nem meríti ki a világgá kürtölés fogalmát.
Nem idézgetek a tegnapi beszélgetésből, pedig lenne mit. Nem tudtam, hogy tényleg ennyire belezsibbadtam már, vagy csak a fáradtság és energiahiány alkotta füstködön nem tud átütni az esemény. Utóbbi, most már nyilvánvaló. Néhány (jelenleg persze mellékes) gyakorlati problémát zárójelbe tett ez az egész, de ettől még nem lesz sokkal könnyebb a dolgom.

Ki jár itt?

icke @ 13:30

19 ciripelt

blog © icke
kérjed, adom

Anti-Spam

Keresek